Orvostanhallgató

Helló világ!

A nevem Mezei Csenge, jelenleg a Semmelweis Egyetem Orvostudományi hallgatója vagyok. Az én történetem 2001. szeptember 12-én kezdődik, amikor világot láttam egy budapesti kórházban. 5 éves koromban elkezdtem versenyszerűen műkorcsolyázni. Évekig űztem ezt a sportot, imádtam edzésekre járni, azt az érzést, ahogy egyedül állsz a pályán várva, hogy elinduljon a zene, és elkezd a koreográfiát.
Az egyik versenyen viszont súlyos sérülést szenvedtem, ami miatt egy időre kerekesszékbe kerültem. A kórházban a szobatársam egy ritka betegségben szenvedő lány volt. Könnyen megtaláltuk a közös hangot. Amikor engem hazaengedtek megígértem neki, hogy rá fogok jönni a megoldásra, ami meggyógyítaná őt, és ő is hazamehetne a családjához. Akkor és ott eldöntöttem, hogy orvos szeretnék lenni. Azóta is minden hétvégén meglátogatom őt. A balesetem után már nem vonzott a műkorcsolya, szinte rettegtem újra jégre lépni, mindig csak azt a fájdalmat éreztem, amikor visszagondoltam rá, ezért próbáltam mindent ami ezzel kapcsolatos kitörölni az életemből.

Régen a családommal minden nyáron lementünk a balatoni nyaralónkhoz, ahol eltöltöttük együtt a nyarat. Imádtam odajárni. A hátsó kertben bátyámmal építettünk egy faházat, ahova minden éjjel kiosontunk és ott töltöttük az éjszakákat, aztán anyáéktól minden reggel hallgathattuk, hogy mennyire megijedtek amikor nem találtak minket a szobáinkban. Aztán ennek hirtelen vége lett. Anyát elvesztettük. A család szétesőben volt. Fel kellett nőni ahhoz a feladathoz, hogy azt a pozitivitást, amit anya hozott a családba, ha nem is teljesen de egy részét pótolni tudjuk. Nem szomorkodhattunk sokáig, anya is azt akarta, hogy kövessük az álmaink, és éljük tovább boldogan az életünket, vele vagy nélküle. Igaz semmi sem lett a régi, hiszen senki nem tudja kitölteni azt az űrt amit a hiánya hagyott bennünk. Nem izgulhatta végig velem az érettségit. Nem ünnepelt velünk amikor felvettek az egyetemre, de tudom, érzem, hogy büszke rám.

Hát ez lenne az én történetem.

Bűnöm: 

Egy nap történt egy súlyos autóbaleset. Minden másodperc számított, a kórházat nem érték volna el időben a mentősök, ezért az egyetemre hozták be a sérülteket. Siettünk ahogy lehetett. Nyomókötést kellett csinálnom, hogy elállítsam a vérzést, de amennyire siettem nem sikerült rendesen megkötnöm. 2 perccel kesőbb meghalt. Elvérzett, az én hibámból. Annyira megijedtem. Nem mertem szólni senkinek. Azt mondtam, hogy már nem volt életben amikor odaértem. Még mindig mardos a bűntudat.