Orvosnő

 

Dr. Szőke Brigitta vagyok.

1986 nyarán születtem Budapesten. Középosztálybeli szülők gyermeke vagyok.  Édesanyám az óvónői pályát választotta. Szigorú és pedáns családanyaként nevelt engem.  Szerette a hivatását.  Sokat mesélt a munkahelyéről a „kis törpékről” ahogy ő nevezte a gyerekeket. Nagy türelemmel és odaadással tanítgatta őket. Édesapám komoly szakmai rálátással és nagy kézügyességgel rendelkező építőipari munkásként dolgozott. Munkája nehézségéből fakadóan erősen megromlott az egészségi állapota. A hosszú évek során belélegzett por és vegyszerek komoly légúti- és tüdőelváltozást okoztak. Hosszantartó küzdelmes betegség után elvesztettük.

Szenvedését látva fogalmazódott meg bennem az elhatározás, hogy az orvosi pályát választom. A zene és a tánc szeretete sokáig a ritmikus gimnasztika felé vezetett. Hosszú ideig sikeresen versenyeztem szabadidős kategóriában. Döntenem kellett a sport és a tanulás között. A hivatást választottam.  Középiskolai tanulmányaim befejezése után, egyetemi éveimet a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen általános orvosi szakon (summa cum laude) minősítéssel végeztem. Szakmai tapasztalataimat több megyei kórházban a sebészeti és a belgyógyászati osztályon eltöltött idővel alapoztam meg. Azt a kevés szabadidőmet, ami feszített tempójú munkavitelemből adódóan marad, az állatok határtalan szeretete tölti ki. Mindig vár otthon imádott kedvencem, Samu névre hallgató beagle keverék kiskutya. Önzetlen és tiszta rajongása teljes boldogsággal tölt el.

 A gyógyítással eltöltött évek alatt, nagy mennyiségű fájdalommal és szenvedéssel találkozom. Ebből fakadóan teljes mértékben egyetértek az orvosi körökben elhíresült mondással, miszerint: „Nem a betegséget, hanem az embert kell gyógyítani”.

Bűn:

Néhány évvel ezelőtt egy közlekedési baleset mellett hajtottam el az autómmal.

A kanyarban megcsúszott és fának ütközött egy sofőr a furgonjával. Visszamentem, hogy megvizsgáljam, szenvedett-e sérüléseket, és segítséget hívjak, ha kell.

Semmilyen kül sérelmi nyomot nem találtam rajta. Mondtam neki, hogy hívok mentőt, beviszik egy teljes körű kivizsgálásra. Nagyon agresszíven és elutasítóan közölte, hogy nem akar kórházba kerülni, és az autója is működik, nem tört össze annyira. Késésben is voltam, a férfi nagyon erőszakos is volt, nem erőltettem a dolgot annyira, mint kellett volna.

Később halottam orvos kollegáimtól, hogy meghalt egy ember, aki autóbalesetet szenvedett és nem volt sérülés rajta, ellenben belső zúzódásokat szenvedett. A lelkiismeretem azóta sem hagy nyugodni. Ha jobban meggyőzöm a sofőrt hogy a vizsgálatokra szükség van, talán még ma is élne. Soha nem beszéltem erről senkinek. Ez a teher életem végéig elkísér majd.